Tegnap este megint bekéredzkedtek a fiúk az ágyamba. Zsombi a Thomas 4 könyvet tanulmányozta, jómagam tettem-vettem még, Olivér pedig kinevezte az ágyamat hajónak, melynek természetesen ő volt a kapitánya. Először is pár pontban végig hallgattuk a szabályokat, mit nem lehet csinálni a hajón:
- Nem szabad lufit kidurrantani a hajón.
- Nem szabad ugrálni a fedélzeten.
- Nem szabad lufival a kezünkben ugrálni a fedélzeten, mert attól a lufi kidurranhat.
Majd jött a beszállási idő meghatározása, melyet én már akkor láttam, hogy nem fogom tudni időre teljesiteni, és Zsombi is szólt, hogy ő még szeretné a Thomast befejezni. Nagy nehezen sikerült megbeszélni Olivérrel, hogy a mi hajónk a 100. induló hajó lesz a kikötőből, melynek következménye az lett, hogy 100-szor végighallgatuk:
- Indul az 1. hajó, kérem beszállni, az ajtók záródnak, tsssssss (az ajtó záródó hangja).
Sajnos a 100. hajót rohanva értem el (épp az utolsó darab teregetendő zoknit szerettem volna a száritóra rakni), de tudtam, hogyha ezt lekésem, akkor hallgathatom órákon át szakadatlan Olivért, amint sirva, kétségbeesve azt hajtogatja, hogy: - Sajnálom anyanya lekésted a hajót... Szóval sikerült pont ajtó záródás előtt beugranom a hajóra, nem számitva arra, hogy hibát követek el igy is: nem vettem figyelembe az oda képzelt lépcsőket, (jaj, erről tényleg nem tudtam, hogy ott vannak) igy Olivér kétségbeesve állt, Úristen, beszálláskor darabokra törted a lábad a lépcsőben... Nem láttad, hogy ott lépcső van? De buta vagy, felnőttként tudhatnád, hogy a hajókra lépcsőn kell felmenni, csak a metrón, a pijangón (combino) és egyes buszokon nincs lépcső.
Hát igen, figyelmem továbbra is fejlesztésre szorul.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
És mivan akkor, ha motorcsónakba pattanva a hajó nyomába eredsz? Olyat lehet a Nagy Olivér Szabálykönyv szerint?
Ha a saját kis agyában nem létezik ez a verzió, és általában nem szokott (nem egy nagy alternativa király), akkor nem nagyon. Persze a határokat mindig feszegetni kell nála, és a reakció dönt, hogy megyek-e tovább, vagy sem. Nehéz kérdés :)
Máténál elég furák ezek a dolgok. Ha kapacitálom új útvonalra, esetleg hogy bemenjünk ismeretlen helyre az első alkalom után (ami , ó borzalom, ordítás, sikítás) már másodszorra egész jól rááll a dologra. Pl.a híres Szoptatási Világnapos buli után ma is vissza kellet mennünk a művházba valamiért (már előre rettegtem), de most szó nélül besétált velem az udvarra csak nem abba az épületbe kellett mennünk ahol a világnapos buli volt, és ő odaigyekezett ezerrel. Némi csokival azonban hagyta magát meggyőzni, hogy megpróbálja a másik épületet. Ez is tipikus náluk?
Az ismeretlentől való félelem, igen. Valószinű másodjára azért vette könnyebben az egészet, mert már volt ott és nem történt semmi olyan dolog, ami rosszul érintette volna. Persze ahogy irtad, ő azért abba ment volna, ahol már jártatok. Mi 5 éve lakunk itt, és kb. azóta járunk ugyanazon az utvonalon először bölcsibe, most már oviba. Valamelyik reggel kitaláltam, hogy az utca másik oldalán menjünk, mert ott süt a nap. Ennek eredménye az volt, hogy azt hallgattam egyfolytában, hogy anyanya hova megyünk? Nem veszed észre, hogy elvesztünk, és egyre messzebb kerülünk az ovitól. Végül megérkeztünk az ovihoz, és akkor megnyugodott. Ez az egész azért van, mert tényleg nem létezik más megoldás a fejükben, csak az az egy. Ugyanez volt amikor a metro helyett buszpotló járt. Fél óra volt mire rábeszéltem, hogy próbáljunk meg busszal menni, mert most nincs metro. Ezt nehezen értette meg, sőt szerintem nem is, de végül felszálltunk, és aztán kezdődött a frusztráció, anya hova viszel? cimen. Szóval nehéz, de muszáj csinálni, mert nem lehet mindig hozzájuk alkalmozkodni, meg az nekik sem jó. Én mindig úgy próbálom magyarázni, hogy gyere oli próbáljuk meg, mert hátha a másik megoldást jobban élvezed. Persze mindez, hosszú kemény munka, és csak lassan változik...
Megjegyzés küldése