Jótékonysági előadás a Cegléd melleti lovasterápiáért

Egy nagyon kedves ismerősömtől kaptam ezt az újságcikket , és azt gondoltam közzéteszem, mivel a lovasterápia is egy nagyon fontos lehetőség a kis csodabogár gyerekeknek.
Elöljáróban, külön szeretném kiemelni a következő gondolatot a cikkből, egyfajta felhivás gyanánt:
"Törvény írja elő, hogy ezeknek a gyerekeknek kötelező a fejlesztés, viszont semmi szankcióval nem jár, ha nem kapják meg. Lehet hivatkozni pénzhiányra, de szerintem az elfogadhatatlan. Egy oxigénhiánnyal született, súlyosan károsodott kislánynak nem mondhatod, hogy majd tíz év múlva odajut az ország, és rá is jut pénz. Egy felesleges hete sincs."

Víg György: Nyeregből az angyal. Fedélre vár a csemői gyógyító lovas

Nők Lapja, 2007.09.19. p.30-31.

Ceglédet elhagyva Csemőre jutunk, ott pedig egy hármas útelágazásnál, mint a mesében, egy kis dűlőúton továbbhaladva elérjük a „Paci doki” birodalmát. Félre ne értsék, ott a Gyöngyvirágos tölgyesben nem lovakat gyógyítanak, hanem – lovak segítségével – súlyosan sérült, gyakran értelmi fogyatékos gyerekeket. A birtok gazdája, Domina Imre, akár egy modern János vitéz, lóháton száll szembe korunk sárkányaival: a pénzhiánnyal, az érdektelenséggel, hogy megmentse a leggyengébbeket, a beteg apróságokat.

Felesége, királysága, hőstettei már vannak. Más se hiányzik, csak a jó (gazdag) tündér, vagy valami ahhoz hasonló, aki némi pénzzel, segítséggel mellé állna, hogy még derekasabban nekiveselkedhessen vitéz munkájának.

- Ez azért nem mindig olyan romantikus, mint ahogy most látod – meséli a hajtószárat tartó, vörös hajú, bajszos férfi a ló mellett loholó újságírónak. – Legtöbbször hárman vagyunk, a szülő, a gyerek, meg én. Csináljuk, amíg kell, de sajnos, én is csak egy ember vagyok. Nem tudok segítőket megfizetni, nincs miből.

Hogy kezdődött ez az egész? Itt lakunk a feleségemmel és a hároméves kisfiammal a tanyán. El nem mennénk innen. Azelőtt sokfelé dolgoztam, építész technikus a szakmám, de itt érzem jól magam, a Gyöngyvirágos tölgyesben. Elkezdtem építgetni a tanyát, lett egy ló, két ló, még több ló. Mindig erre vágytam. Kissrác koromban arról álmodoztam, hogy ha megnövök, saját lovam lesz, és mindenhová azon járok majd. Felnőtt fejjel gyerekeket akartam lovagolni tanítani. Kezdett is alakulni a dolog, egyre többen jártak, már majdnem vállalkozásszerűen működött.

Jöttek a gyerekek, és volt köztük olyan is, aki kisebb mozgásszervi gondokkal küszködött. Nekem is van egy mozgássérült bátyám, izomsorvadásos, rajta is a lovaglás segített, tehát nagyon jól ismerem a problémát. Beszereztem a szakkönyveket is, de a lényeg, hogy legyen lovas múltad és tapasztalatod arról, hogyan kell gyerekeket tanítani. Ha elég jól ismered az állatok természetét, mozgását, akkor már csak össze kell kapcsolni a részleteket. Egyre több gyerek jött, mármint beteg gyerkőcök, a bérlovaglás mellékessé vált. Természetes, hiszen az az első, aki rászorul. De nem félek a jövőtől. Ez olyasmi, mint Gandhi éhséglázadása. Nem kell ahhoz kirakatokat beverni, hogy észrevegyenek. Ezt is észrevették. Jó, apró segítséggel, itt-ott. Most tizennégy-tizenöt kicsi jár hozzám rendszeresen. Ceglédről, Pestről, Kecskemétről hordják őket. Ez nagyjából ki is tölti a kapacitásunkat.

Törvény írja elő, hogy ezeknek a gyerekeknek kötelező a fejlesztés, viszont semmi szankcióval nem jár, ha nem kapják meg. Lehet hivatkozni pénzhiányra, de szerintem az elfogadhatatlan. Egy oxigénhiánnyal született, súlyosan károsodott kislánynak nem mondhatod, hogy majd tíz év múlva odajut az ország, és rá is jut pénz. Egy felesleges hete sincs. A gyerekek tíz-tizenöt éves koráig látványos javulást érhetünk el, utána viszont csak enyhíthetjük a tüneteket. Sajnos, mi is elkezdjük tavasszal, dolgozunk őszig, aztán ott a hosszú tél, és nem történik semmi.

Siker? Van itt egy kislány, akivel már két éve dolgozunk. Halmozottan fogyatékos, teljesen járásképtelen volt. El se tudom mondani, milyen érzés, amikor látod, hogy fogja az édesanyja, ő pedig magától teszi előre a lábait. Pedig nála lassú a változás, a kevésbé sérült gyerekeknél még szembeszökőbbek az eredmények. Tudja, ennek a munkának ritmusa van, nagyon fontos, hogy a gyerek is hozzászokjon. Ha megtörik, visszacsúsznak. Sziszifuszi helyzet. Főleg az autista gyerekeknél nagy a veszély. Velük általában a kis karámban foglalkozunk. Azt berendezem, mint egy színpadot. Ott a ló, ott vagyok én, bejönnek a szülők, nagyjából minden állandó. Ez nagyon fontos. Azt mesélik a szülők, hogy a gyereket még az is megzavarja, ha véletlenül Cegléd felől jönnek a kocsival, nem Mikebudának. Azt meg sehogyan sem lehet elfogadtatni velük, ha esik, és nem jöhetnek. Ezért kell egy foglalkoztató, egy fedett helyiség, valami csarnokszerű épület, ahol három foglalkozást tarthatnánk egyszerre. Kiszámoltuk, kulcsrakészen huszonhárom millió forintból kijönne…

Hogy miből élünk? A kis sarki boltból és a tanyából. Idén nyáron fizetővendégem szinte nem is volt, hiszen amikor a hőség miatt nyeregbe lehetett ülni, akkor reggeltől estig hozták a gyerekeket. A Paci Doki Alapítvány tavalyi éves működési költsége ötezer forint volt, ennyibe került a könyvelő. A lovakkal kapcsolatos kiadások, épület, közüzemi számlák nem tartoznak ide, azokat saját költségnek tekintem. Van néhány támogatónk – tíz, húszezer forintokkal segítenek. Ha húszezret adott, abból húszezret költünk a terápiára. Vagy – mint most is, gyűjtögetjük a pénzt a „fedelesre”. De amúgy is látja, ha itt van, hogy épp az ő gyereke ül a lovon.

Vihar, az okos ló

- Vihar a legokosabb lovunk, képzett terapeuta – veregeti meg kedvenc „kollégája” farát Imre, majd leszed róla egy csípős böglyöt.

- Öt éve vettem. Először egészséges gyerekeket lovagoltattam rajta, aztán egyre több mindenre megtanítottam. Olyasmikre képes, hogy ha a gyerek epilepsziás rohamot kap rajta, akkor megáll. De ez csak egy része a tudományának. A kezelés úgy indul, hogy ellazítjuk a gyerek testét. Ez nagyjából öt perc, aztán kezdünk izmot fejleszteni. Ehhez teljesen másképp kell mozognia az állatnak. Vagy, amikor járásképet rögzítünk. Ez oxigénhiánnyal született gyerekeknél nagyon fontos. Náluk általában a születéskor megsérül az az egyik terület, amelyik a mozgásért felelős. Tudjuk, hogy a köztes agyterületek képesek átvenni az elhalt részek munkáját, csaknem nyolcvanszázalékos arányban. Ezen alapul a lovasterápia is. A ló két hátsó lába által keltett impulzus végigfut az állat gerincén, ez a gyerek ülőcsontjain át stimulálja az ő gerincét, onnan az agyába jut az impulzus. Ezáltal egy normál emberi járás képé rögzíthetjük. Megtanulja a gyerek, hogy tegye a lábát előre, valamennyi egyensúlyt is lehet „belerakni”, csak izom nem képződik igazán. Ebből jött a gép ötlete. Korábban fogtuk, és vezettük, hogy megtanuljon lépegetni. Csakhogy a valódi élmény abból fakad, ha rájön, hogy önállóan is képes járni. Ezt a gépet úgy alakítottuk ki, hogy a gyerekek mindenfelé képesek legyenek mozogni, csak elesni ne tudjanak. Tehát alkalmazhatják, amit az agyuk megtanult. Ezeknek a gyerekeknek föl kell állniuk, menniük kell!

Szervét Tibor: „A csataterv már kész”

- Egy barátom járt ide lovagolni, rábeszélt, hogy nézzem meg én is. Ahogy megérkeztem, azonnal jó érzés töltött el – meséli Szervét Tibor lovaglónadrágban, nyergelés előtt. – Azóta, mikor csak időm engedi, eljövök, mert a hely, az Imre, az itteni emberek, a lovak, az ittlét számomra a szabadságot testesíti meg. Aztán egyszer felhívott Imre, hogy eljönnék-e, mert járásképletre van szükség. Megkérdeztem, mi az. Elmondta, hogy egy beteg kislány ül az anyukájával a lovon, ő mellettük megy. Teszünk egy kört az erdőben, rám azért lenne szükség, hogy a ló előtt baktassak. A ló ugyanis felveszi az ember járását. Csodálatos élmény volt látni a beteg kislány arcán a valódi boldogságot.

Imrének nagyszerű gondolatai vannak, ráadásul veleszületett hozzáértése ahhoz, amit csinál. Csodálatosan tud figyelni. A dolgok lényegét látja, emberben, lóban egyaránt. De szélmalomharcot folytat, mert csak akkor dolgozhat, ha jó az idő. Szükség lenne egy fedett gyakorlóhelyiségre. Ezért hoztuk létre a Paci Doki Alapítványt. Össze kell gyűjteni azokat az embereket, akik megértik, mire vállalkozik, és pénzzel is tudják segíteni.

Hogy mit tehetek én, mint színész? Szervezek egy előadást, igénybe véve kollégáim, barátaim áldozatkészségét. A nézők anyagi képességeikhez mérten tíz-tizenötezer forintot fizetnek a jegyekért. Az adományok fejében köszönettel átnyújtunk egy különleges előadást, az Anconai szerelmeseket, amely a Radnóti Színház egyik nagyszerű sikerszériája volt, és amelyet a társulat, a Radnóti Színház és a Vidám Színpad csapata segít most még egyszer színpadra állítani. A befolyt összeget valóságos segítségnyújtásnak tekintjük, amiből talán ki tudjuk fizetni a tervezett épülethez szükséges vas árát.

Imre valódi terápiás központot álmodik ide, amely pályázati pénzekből, egy százalékokból, kormányzati támogatásokból képes fenntartani magát, és azokat, akik szívesen részt vesznek a munkában. Azt mondja, szívesen átadja a terepet a szakembereknek. Ő majd összegyűjti a gyerekeket, kifuvarozza ide, hazaviszi, fürdőbe jár velük. Az egész ott van benne készen, mint egy csataterv a hadvezér fejében. Az első lépésnél szeretnénk segíteni. Nagyon komolyan gondolom: megtiszteltetésnek érzem, hogy tehetek valami azért a célért, amelyet ő tűzött ki.