A diagnózis, 1. rész

Az a jó a magyar rendszerben, hogy a rengeteg utána járás, várakozás után, a hir, hogy a gyereked autista, boldoggá tesz. Szószerint. Csak úgy repültem kifele az Autizmus Alapitvány kapuján, szinte sirva a boldogságtól, hogy igen, meg van, autista az én kis másodszülöttem.
Hosszú utat jártunk be, pedig a dolog sürgető volt, hisz Olivér iskolaköteles korba lépett, és teljesen tanácstalanul álltam az iskola kezdést illetően. A számokat és betűket kiválóan ismeri, ismerte, igy tulajdonképpen akadémikusan szinte készen állt az iskolára, de emellett azért rengeteg hiányossága volt és persze van is.
A Bókay utcai SOTE pszichiátriát kerestem fel legelső körben. A doktornéni nagyon helyes volt, és mivel a velem folytatott beszélgetésből, interjúból úgy itélte meg, hogy sok jel arra mutat hogy, igy Olivért felvették egy hét megfigyelésre kortárs csoportban. Végig csináltuk az egy hetet, reggel vittem, kora délután hoztam. Utána újabb beszélgetés következett velem, melyből meg tudtam, hogy Olivér az autizmus spektrumon belül van, de, hogy pontos diagnózist kapjon, ahhoz el kell végezni a vizsgálatot az un. diagnosztizáló eszközzel. A baj csak az volt, hogy ilyen eszköze a SOTE-nek nem volt, de mondták, hogy kb. 1 hónap múlva lesz, és azonnal hivnak, amint meg van. Rákérdeztem, hogy az egy hét megfigyelés után, mit gondolnak az iskolakezdésről. Azt a választ kaptam, hogy mindenképp, mivel minden tekintetben a korának megfelelő érettségű Olivér.
Közben az óvoda elküldött minket a VIII. ker Nevelési Tanácsadóhoz, mely egész herce hurca életem legborzasztóbb élménye volt, köszönet dr. Ács Katalin vezetőnek, aki mellesleg pszichiáter. Megcsinálta a vizsgálatot egy nem is tudom ki, aki azt a következtetést vonta le kisfiamból, hogy még ne kezdjen iskolát. Két részből állt a vizsgálat, egy kiscsoportosból és egy egyéniből. A kiscsoportosra nem mentem be, de volt olyan Anyuka, aki igen. Miközben vártunk az egyénire Olivérre rátört az éhség (Olivér mindig éhen akar halni, tök mindegy mikor és mennyit evett), és kaját próbált szerezni magának, én persze ezt nem hagytam, ebből fiam egy óriási balhét rendezett. A melletünk ülő anyuka, megjegyezte, hogy ne visitassam a gyereket, és egyébként is minek hoztam ide a gyereket, amikor egyértelműen kenterbe vert minden gyereket a kiscsoportos vizsgálaton, ő látta, mert bent volt. Mondtam azért, mert autista, és szeretném tudni, hogy kezdjen-e iskolát vagy sem. Az egyéni vizsgálaton bent voltam és Olivér egyáltalán nem volt rossz, a baj csak az volt, hogy a pszichológusnak fogalma nem volt mi az az autizmus, hogy az autizmus egy spektrum zavar, igen széles skálán mozog, igy fiam válaszait nem tudta sokra értékelni. Azt azért sikerült megbeszélnem vele, hogy várjuk meg a SOTE vizsgálatát. Igen ám, csak, hogy a SOTE nem kapta meg a diagnosztizáló dobozt, igy a bizonyitás elmaradt, de azért volt egy zárójelentésem arról az egy hétről, és volt egy olyan diagnózis is a kezemben, hogy pervaziv fejlődési zavar alias autizmus spektrum zavar. Bementem a kis papirommal a Nev. Tan.-ba, ők meg odaadták az övéket, amit elolvastam és bejelentettem, hogy én evvel nem értek egyet. Ekkor a nem tudom hogy hivják behivta dr. Ács Katalint a szobába, aki avval kezdte, hogy ő ismeri a kislányomat, majd avval folytatta, hogy ők 400 gyerek sorsáért felelősek, és én egy milyen felelőtlen anya vagyok, hogy az ő papirjukkal nem értek egyet. Én mondtam, hogy nem vették figyelembe a gyerek állapotát, mely szerint a fiam autista. Erre felkapta a SOTE zárójelentést és üvöltve közölte velem, hogy mit hajtogatom én, hogy a gyerekem autista, amikor ide van irva, hogy pervaziv fejlődési zavar. Erre nem sokat birtam mondani, mivel seggfejekkel nem szivesen vitázom, meg ugye azok után, hogy lekislányozta az én igen férfias kisfiam, nem tudtam mit mondhatnék. Azért az tudomására hoztam, hogy én egy kicsit utána néztem ennek a dolognak, és Olivért mivel Korai Fejlesztős volt, istenigazából a Szakértői Bizottságnak kell megvizsgálnia, és én már kértem is tőlük időpontot. Na ettől dr. Ács Katalin, még jobban begerjedt. Szó szót követett, és mondta, hogy akkor átirják a véleményt, hogy a szakértői vizsgálja meg, várjam meg. Mivel már kezem lábam remegett attól, ahogy az a nagy seggre hasonlitó száj üvölt velem, közöltem, hogy nem várom meg, mert mennem kell. Mire ő, akinek fingja sincs milyen két gyereket egyedül nevelni, és úgy tűnik még gyereket sem nagyon látott életében, még utánam küldte az utolsó döfést: Ennyit sem bir megtenni a gyerekéért mi, hogy megvárja a papirt? Nem válaszoltam.
Folyt. köv.